4. rész

Egyre többet jártam át Louishoz. De megszólaltatni nem tudtam. Szeretném még hallani a hangját. Szeretném, ha beszélne velem. Ha hallatná a hangját. De ez lehetetlen... akkor sem adom fel!
Már egy hete, hogy utoljára beszélt. Az éneklés még megmaradt neki. Bár...kitudja meddig?
Miért akarom őt ennyire megismerni? Miért van rá ennyire szükségem? Miért egy olyas valakire aki a fal másik oldalán helyezkedik el?

Miért érzem úgy, hogy szükségem van rá? Miért hiszem azt, hogy ő majd beszélni fog? 

Túl sok a megválaszolatlan kérdés. Egyszerűen túl sok.  Két éve várok arra, hogy valakivel komolyabban eltudjak beszélgetni. Két éve várok egy emberre...akit szerethetek. Két éve kell egy olyan ember aki biztos támaszom lehetne. Egy lelki társ...egy barát....egy szerelem. Lehet, hogy túl sokat papoltam arról, hogy ne adjuk fel az álmainkat és a reményt. De én ezt a fajta álmomat feladtam. Én már csak azt kérem, hogy elmehessek innen. Ami még inkább lehetetlen. Nincs pénzem a műtétre.... másrészről meg kockázatos lenne. 

Talán jobb is, hogy nem látom az élet rossz dolgait. Elvégre így boldogabb vagyok mint a látó emberek...nem? Miért hozták ide őt? Hiszen beszél vagyis énekel. Miért kellett őt idehozni? Miért kellett felbolygatnia az  én unalmas de "vidám" életemet?

Megint hallottam énekelni. Ez ő! Csak neki lehet ilyen tökéletes hangja. Olyan angyali... nem értem, hogy kerülhetett ide. Egyáltalán marad?  És meddig? Örökre? Vagy csak párhétig még?
Magam se tudom minek örülnék jobban... annak, ha elmenne vagy itt maradna. Hiszen párnap alatt simán elfelejteném...nem?

Hát persze, hogy nem...

Máris úgy beszélek mintha szerelmes lennék. Ez az egész megmosolyogtat. Dehogy vagyok én szerelmes. Butaságokat ne képzelj már be magadnak Hope...

Hope...Hope...Hope...
Remény....remény...remény...
Nagyon találó név... csak kár, hogy néhány reményemben nem hiszek. -megráztam a fejem- Hülye! Hülye! Hülye!

Jó, én ezt nem bírom megint át kell mennem hozzá....

Már az ajtaja előtt vagyok mikor ledermedek mielőtt kopoghatnék. Csak egy egyszerű kopp-kopp lenne.
Mély levegő... Mély....
De nem megy... Nem tudok bekopogni... Egyszerűen képtelen vagyok.
Lassan vissza csoszogok a szobámba  és ledőlök az ágyra.

~Louis szemszöge~

Már megint itt ez a lány...
Azt hiszem Hope a neve. Sokszor áll az ajtóm előtt és vesződik azon, hogy bekopogjon-e. Hogy honnan is tudom? Mikor jövök vissza az ebédlőből mindig itt van... elbújok általában egy fal mögé és onnan nézem őt.

Nagyon szép lány... sokszor jár be hozzám. Kérdezget...beszél hozzám, de nem válaszolok. Eléggé zavarban vagyok a jelenlétében.  Nem tudom pontosan miért, de nem merek megszólalni. Pedig azt mondta, hogy hallott énekelni.  Szereti a hangom...
Én is szeretem mikor beszél...

Olyan furán néz a szemeivel... mintha üres lenne. Nem tudom miért...
Pedig annyira gyönyörű lány. Néha...neki éneklek...még ha észre se veszem, de tudom dalaim hozzá szólnak. Nem is értem miért érdeklem őt... elvégre alig szólalok meg.
Vagy... talán tudja kivagyok? Igen, biztosan ezért jön át, mert tudja kivagyok. Ez feldühít. 
De... akkor miért kérdezte meg a nevem? Összezavarodtam...

Rendesen meggyőződöm, hogy elment-e és mikor sehol sem látom gyorsan beiszkolok szobámba.
Egyszer talán nekem is át kéne mennem hozzá... De mégis mit mondjak?

~~~~~~~~~~~

Íme a 4.rész :)) Remélem tetszett és köszönöm a kommentárokat!
Csodálatosa vagytok!! <33
Megint szeretném, ha komiznátok és pipálnátok!
Nagyon jólesne! :))