Prológus

Látni a fényt, a lemenő napot, az embereket és a világot. Csodaszép dolgok....egy olyan ember számára aki lát. Szeme világa élénk és színekkel telt. A fények szikráznak előtte, majd egy darabig  sötétségbe merül...nekik. De az enyém örökre sötétségbe burkolózva keresi a fényt. Reménytelenül.
Azt mondják a vak ember boldogtalan. De tévednek... sokkal  boldogabbak mint az átlagos emberek akik látják a rossz dolgokat. Néha jobb, ha néhány dolog nem kerül nyilvánosságra.
Másokban több a keserűség és kevesebb az öröm. Nálunk, illetve nálam ez teljesen fordítva működik.
Mindig mosolyogva ébredek fel. Ez ma sem volt másképp.  Ma van pontosan két éve, hogy a Doncasteri Klinika állandó lakója vagyok. Anyáékkal már egy ideje nem beszéltem. Nem tudták felfogni, hogy nem tökéletes gyermekük van, mint a bátyám...akiről szintén nem tudok semmit már egy ideje, csak annyit, hogy tökéletes. De talán nem is baj, hiszen fogjuk rá, hogy "kifogástalan" életem van nélkülük is. Csak unalmas már, hogy senkivel se kommunikálhatok a nővéreken kívül, hisz nincs senki aki szóba állna velem. Nagy részük siketnéma vagy néma. A kézjeleket meg nem ismerem. Mivel nem látom őket.

Szép lassan kikecmeregtem az ágyból és ösztönösen jobbra fordultam, hogy elhúzzam a függönyöket, hogy egy kis napfény érje a bőrömet. Elmosolyodtam mikor a melengető sugarak arcomra tapadtak. Óvatosan kitapogattam talpammal a szőrmés papucsomat és kicsoszogtam a folyosóra. Végig tapogattam a falat mire beértem az ebédlőbe, hogy megreggelizzek. A nővérek elém tették a tálcámat és mivel villás reggeli volt, így ők etettek meg.

Reggelim befejezte után kiültem a kertbe. A fapadra rá volt terítve egy meleg pléd, hogy ne fázzak fel. Óvatosan hátra dőltem és kezemet ölembe helyezve, élveztem a meleg sugarakat amik arcomat melengették. Néhány madár leszállt egy közeli fára és csiripelni kezdett. Gyönyörű szép dallam volt. Bele nyúltam zsebembe és elővettem a kenyeret amit reggelinél adtak és nem tudtam megenni. Apró darabokra törtem és tenyerembe szórtam. Percekkel később éreztem, hogy egy kis madár megbök a csőrével. Eléggé csikisnek találtam. De mozdulatlan maradtam, hogy el ne riasszam. Szám mosolyra húzódott.  Imádom megetetni a madárkákat, hisz ők megajándékoznak engem csodás fütty szavukkal akkor én miért ne viszonozhatnám egy kis étellel?

Az idő múlásával az időjárás is változott. Eléggé hideg volt és a szél is fújni kezdett. Jobbnak láttam, ha vissza térek a szobámba. Lefeküdtem az újonnan felhúzott friss  ágyneműmre és becsuktam a szemem. Jobbra nyújtottam kezemet és percekkel később meg is találtam a magnón lévő "play" gombot, majd megszólalt egy isteni zongora kíséret. Annyira lágy, nyugtató hatása volt, hogy lélegzetem lelassult és szép lassan elaludtam.

Hajnali órákban járhattunk mikor felébredtem a kiabáló főnővér hangjára. Nem szívesen lennék annak az ember helyében aki találkozik a főnővérrel.

"Beszélj már! Talán süket vagy? Nem hallod?" -ordítozott tovább- " Ch, reménytelen! Egy újabb néma"

Szememben könnyek jelentek meg. Tudtam mi fog szegénnyel most történni. Beviszik a folyosó végén lévő szobába és tele gyógyszerezik, majd megint megpróbálják beszéltetni. De nem fog menni neki és ezért úgy kezelik őt mint az analfabétát.
Velem is ez volt...csak az én arcom előtt képeket tartottak. Össze tiportak lelkiekben. De azóta nem fordult elő, hogy valakivel ennyire kiabáltak volna. Majd, ha már kap egy külön szobát megpróbálok beszélni egy nővérrel, hogy átmehetek-e hozzá... Valamelyik kedvestől. Van aki még csokit is hoz nekem kintről.

Megfogtam telefonomat és kitapogattam rajta az egyes számot, ami meg mondja mennyi az idő. Minden szám segít tudakozódni. Tudok hívni is, de mivel senkinek sincs meg a száma így még nem próbálkoztam vele. Örülök, ha az időt letudom kérni. Ha jól hallottam most van hajnali  öt. Azt hiszem már abba hagyták szegény kínzását.
Ha jól emlékszek azt mondták néma... - sóhajtottam- megint egy újabb ember akivel szintén nem kommunikálhatok. Talán jobb is elfelejteni azt az álmomat, hogy valakivel nyugodtan és  önfeledten tudok beszélni.  Összesen két álmom van.. ez és az, hogy valaki szeressen. Olyan jó érzés lehet, ha szeretik az embert nem? Nem kell, hogy sokan, de legalább egy. De ő igazán és őszintén.

"Jó reggelt! Meghoztam a reggeli teáját és hoztam egy könyvet amit maga is tud olvasni" - simított végig felkaromon egy kedves nővérke.

Másodpercekkel később hallottam egy ajtó csapódást. El is ment. Pedig még szerettem volna kicsit beszélni. Olyan ritkán tehetem meg. Kérdezgettem volna arról az új lakóról, akit az a hárpia bántalmazott. Megkérdeztem volna, hogy milyen hónap van és hányadika. Az évszakot...de nem tudtam. Biztos nekik is sok dolguk van.

Kezembe vettem a forró bögrét és  kortyolgatni kezdtem a citromos teát. Már megszoktam, hogy mindig citromos teát kapok. Pedig ki nem állhatom, de meg kellett szokjam.
Megfogtam fésűmet és szép lassan barna bársony hajamat kifésültem. Kiskoromban imádtam a hajam színét..de most már nem emlékszek rá. Csak annyit tudok, hogy állítólag barna..de fogalmam sincs, hogy az milyen....már nem emlékszek rá. A szemem kékes zöld....ha jól emlékszek a nevekre.
Olyan fura, hogy 14 évesen még láttam a színeket, eltudtam őket képzelni, de mára már semmi. Mintha megnyomtak volna a fejemen egy gombot ami kitörölte az emlékeim látképét.

De nem szívesen emlékszek vissza azokra az időkre. Hisz... azóta nem találkoztam anyáékkal. Elképesztő, hogy egy autó baleset mennyire rosszul tud elsülni. Na meg, hogy egy szülő ennyire lemondó képes a gyerekéről. A saját véréről. Egy könnycsepp gördült végig arcomon, de gyorsan letöröltem. Nem szeretem ha sírok. Főleg, ha ez miatt történik meg az egész.  Megráztam magamat és leszálltam az ágyról.

Ismételten elvégeztem a reggeli tevékenységeimet, majd megint kiültem a kertbe és sötétedéskor újra elfoglaltam szobámat. Lassan és unottan teltek a napjaim. Már egy hete, hogy behozták azt a beteget, de azóta nem hallottam felőle. Egy nővér se válaszol a kérdéseimre. De holnap azt hiszem Odetta az ügyeletes nővér. Ő majd válaszolni fog nekem. Remélhetően. Annyira fúrja a gondolataimat a kíváncsiság, hogy már megőrülök.........