7. rész

Sziasztok
Körülbelül, 3 hete volt új rész. Sokan írtak nekem e-amilt, hogy mikor hozom már az új részt. Nos üzenem nekik, hogy nem reklamálni kell, hanem komizni :) Köszönöm annak a két embernek aki képes volt kommentálni az előzőrészhez.
Itt az új rész.. jó olvasást.

~Louis Tomlinson szemszöge~

Napok teltek el azóta, hogy bementem hozzá és a karjaimba esett. Párszor már átjött hozzám, de sosem voltam bent a szobában. Nem szabad közel kerülnöm hozzá. Nem, mert akkor nem tudom elengedni. Nem szerethetek belé. Vagy már késő?
Nem tudom.  De tök mindegy, mert én hamarosan kikerülök innen és ő itt marad. Nekem kint van életem, míg neki nincs. Okéé... ez lehet, hogy durván hangzott de ez az igazság. Nem lehetünk együtt. Teljesen külön világban élünk.
Hiába szeretném, ha ő nem szeretne viszont. Hiába lennék vele együtt, ha kint a külvilágban titkolnom kéne, hogy  véletlenül se szakítsanak el egymástól minket. Meg ugyan már. Most lesz 18 éves még csak. Na és én? Én  hamarosan ütöm a 23-t. Túl nagy a korkülönbség. Nem, nem lehetünk mi együtt.
Ő is más és én is. Különbözik a személyiségünk. És ő vak! Az isten szerelmére a munkám mellett, nem tudnék rá vigyázni. Hogy is tudnék.. hiszen ő nulla 24 órában figyelmet érdemel. És én ezt nem tudnám vállalni. Szeretni szerethetem. Hitegetni hitegethetem. De többet úgy sem tehetek. Tehetünk.

Ezért szar az élet. Mert végre tudnál ő utána szeretni  egy másikat. De nem teheted, mert a sors kicseszett vele és veled.
De mi van, ha a sors azért csinálta ezt az egészet velem, hogy találkozhassunk?
Mi van, ha innentől a jövőm az övével fonódik össze?
Mi van, hogy ha pont rá van szükségem a felépülésre.
Ha tényleg ő a fény az alagút végén.

Lassan nyílott ki az ajtó. Már azt hittem, hogy ő az, de helyette a négy legjobb barátom esett be rajta.
Annyira hiányoztak már. Felugrottam és mindegyiket magamhoz öleltem. Lebombáztak a kérdéseikkel, de a hang a torkomban megint elakadt. Miért???
Mindannyian szomorúan néztek rám. Így elővettem egy lapot és egy tollat.

"Fogjuk rá. Megvagyok. Nos... van egy lány. Nem... nem Eleanor:(.
Hopenak hívják. Vak. De gyógyítható. A szomszéd szobában van és nagyon aranyos. Szívesen bemutatnám nektek, de valószínűleg nagyon utál. Már egy hete, hogy nem beszéltem vele. Félek bele szeretni. De eddig mindennap  az ajtómnál állt és kopogott. Szegény..
De ő nem tudja, hogy ki vagyok. Nem is hallott rólunk :) Tehát ti se áruljatok el.
Csak annyit tud, hogy van négy haverom akik szinte már a testvéreim és együtt szoktunk zenélni egy garázsban...
Szóval. Ha megakarjátok ismerni akkor  el ne mondjátok neki. Azt szeretném, ha úgy szeretne amilyen igazából vagyok. Ő képes volt megszólaltatni. Értitek?"- átnyújtottam nekik a cetlit és olvasni kezdték.

- Haver, de hiszen ez nagyszerű! Azt hiszem...- mondta Harry.- Még szép, hogy megakarjuk ismerni. És tuti nem tál, ha tényleg mindennap  kopogott. Nehogy lemondj róla csak mert, az a hülye elved van, hogy nem lehettek együtt!.- rót meg.- Mert ne is tagadd. Tudom, hogy ezt gondolod!

Annyira jól ismer... Talán igaza van. Azt hiszem itt az ideje, hogy bemutassam őket neki. Felálltam és megpróbáltam megszólalni, de nem ment.  Mutogattam, hogy kövessenek. Mikor körbe néztem a folyosón hála istennek egy nővér sem volt ott. Bekopogtam Hope ajtaján és mielőtt válaszolhatott volna, bementem és becsuktam az ajtót. Előtte megkel kérdeznem tőle, hogy megszeretné-e őket ismerni.

- Louis?- hallottam kétségbe esett hangját és amikor nem szólaltam meg, rögtön tudta én vagyok. Óvatosan felpattant ágyáról és próbált megkeresni engem, ezért közeledtem felé. Kinyújtottam a kezem és amint megfogta karom, hozzám bújt. Meglepődtem tettén, de szép lassan vissza öleltem. Oh, a picsába! Hogy is tudnám elengedni??? - Már azt hittem, hogy köszönés nélkül elmentél! És itt hagytál. Annyira féltem Tommo.- szólított a becenevemen. Ez olyan furcsa. Az ő szájából olyan más. Olyan szépen cseng.

-Sose hagynálak el.- csúszott ki a számon. Bezzeg most megtudtam szólalni. Ó a picsába! Megrezzent karomban  és kezeit felvezette felkaromon, majd vállamon és végül beletűrt a hajamba. Fejét felemelte és szembe találtam magam üveges tekintetével. Nem látott, de még is csillogott a szeme. Még így is annyira gyönyörű.- Itt vannak a barátaim... szeretnéd megismerni őket?- simogattam hátát. Mire ő bólintott.- Fiúúk!- szólítottam őket gyenge hangon, mire be siettek.

- Oh, Tommo soha ne hagyj el! Oh, Tommo. Olyan jó hallani a hangod.- viccelődtek és féltem, hogy Hope nem veszi jó néven, de rögtön tudtam, hogy ez nem így van, mikor a hang irányába dobta párnáját és nevetett.