9. rész

Sziasztok:)
Ezt a részt már az nap elkezdtem amikor feltettem a nyolcadikat. Nagyon  sajnálom, hogy csak most  voltam képes megírni, de nem könnyű a gimi. Ezentúl próbálom  azért  gyakrabban hozni de nem igérem, hogy ez hetente menni fog, mert nem csak ez az egy blogom van:|| igyekszem párat mihamarabb befejezni, hogy  időt szakítsak az "újakra". Remélem még azért vártátok az új részt..
Na de 3 komi és kövi:* jó olvasást bébik :))



Már két hete annak hogy Louis barátai meglátogattak minket. Niall néha felhívja őt, hogy kérdezzen rólam, illetve rólunk. teljesen megszállottja lett annak, hogy össze hozzon engem és Louis-t.  Titokban természetesen én is szurkolok Niallnek, de igazából Louison múlik minden.
A napokban kiderült, hogy az intézmény kifizeti nekem a szemműtétet. (( Eléggé furcsálom ezt, hiszen két éve folyamatosan leszarják )) Kicsit úgy érzem, hogy Louis-nak is van ehhez köze, de nem merek érte szólni. Ne hogy rossz néven vegye...
Igazából félek és egyben izgatott is vagyok. Mert mi van, ha nem sikerül és minden reményem el hagy, hogy látni fogok valaha is? Viszont izgatott is vagyok, mert ott van még is az a "ha". Ha sikerül a műtét akkor megint látni fogok. Ha megint látni fogok elmehetek innen. Ha elmehetek innen, van esélyem Lousnál. Ha van esélyem Louisnál akkor remélhetőleg össze jövünk. Ha összejövünk végre megkapom azt amit régóta nem kaptam meg. Szeretetet.

- Hope!! Hope!!- ugrott az ágyamra Lou.- Képzeld haza mehetek!!

Hogy mi?! Hirtelen minden lelassult körülöttem. Ez nem lehetséges. Hiszen...hiszen akkor most ki lesz az én szemem? Elvégre... amióta itt van Louis azóta nem kellett a nővéreknek etetnie. Megtette ő, helyettük. Én voltam Tommo szája és ő az én szemem. Kiegészítettük egymást. Nem mehet el. Kivel fogok kint ülni a magán kertben? Kivel fogom etetni a madarakat? Olyan sokat volt velem, hogy el is felejtettem mi az a magány. Most nem mehet el!! Még nem!

- Minden rendben? Miért sírsz?- ijedt, és egyben szomorú volt a hangja miközben a könnyeimet törölgette. Észre se vettem, hogy bekönnyeztem.
- Itt hagysz? - suttogtam. Miután kimondtam reméltem, hogy nem hallja meg, de késő volt. Éreztem ahogy meg fagy közöttünk a levegő.- Egyedül maradok...
- Hát... akkor miért nem jössz velem?

Álljunk csak meg. Most tényleg azt kérte, hogy költözzek hozzá? Tényleg ezt kérte volna? Nem csak én hallucináltam? Hogy költözhetnék oda hozzá? elég nagy pofátlanság lenne... Meg hát együtt sem vagyunk...
Lassan kifújtam az idáig magamban tartott levegőt, amit nem vettem észre, hogy bent tartok, majd ránéztem Louisra.

- Nem lehet. A műtétig nem hagyhatom el ezt a helyet. Ne feledd!- szomorúan hajtottam le a fejemet.
- De hát az még egy hét!-  éreztem tekintetét rajtam.- Bent maradok veled.- mondta egy hosszabb csönd után.
- Mi? Nem kell!- mosolyogtam.- Egy hét! Utána műtét és kijöhetek- izgatott lettem.
- És a műtét után oda költözöl hozzám?- kérdezte mire megráztam a fejem.- Kérlek, megmutatnám neked egész Londont! - magához ölelt.
- Nem lehet Tommo.- viszonoztam ölelését.- Nem akarom, hogy azt érezd kihasznállak.- suttogtam.
- Ezt most komolyan gondoltad?

~ Louis  szemszöge ~


Még most  is dühítenek Hope szavai. Hogy érezhetném azt, hogy kihasznál miközben igazság szerint én használom ki őt. Oda akarom láncolni magamhoz miközben  a műtét után élhetné az életét. Magam mellett akarom tudni csak, hogy ne legyek egyedül és boldog legyek. Úgy érzem, hogy  mellette mindenki visszakapná a régi Louist. Önmagam lehetnék... De még mindig nem tudja ki is vagyok valójában. És ha ez még nem is lenne elég...
Ekkor beugrott minden. Ha ő látni fog... akkor látni fog engem is. Mi van, ha a külsőm, majd nem fog tetszeni neki? Mi van ha...

A gondolkodásból Hope édes szuszogása szakított ki. Ránéztem a mellkasomon fekvő lányra és kisimítottam arcából pár hajtincset.  Tényleg olyan mint egy angyal. És olyan ártatlan. Fogadjunk, hogy még csókolózni sem csókolózott életében. Ha belegondolok, hogy megérinthetném az ajkát az... az olyan felemelő érzés lenne. Ő olyan tiszta és én lehetek az aki bemocskolhatja. Már a gondolattól lüktetést érzek az alfelembe.
Hope nagy szemekkel nézett fel rám. Már nem tűnt annyira álmosnak. Apró kezei simogatták mellkasomat és  egy pillanatra úgy éreztem ő tényleg lát engem. De ez még  5 napig lehetetlen.  5 nap múlva viszont már  nálam fog lakni. Nem tudhatja meg, hogy az egészet én találtam ki. Nem tudhatja meg, hogy én fizettem neki a műtétet...

Simogatni kezdtem karját és legszivesebben már rég lekaptam volna, de nem tehettem. Vissza kellett fogjam magam, hogy nehogy megrémüljön.  Nem akarom, hogy azt higgye  csak arra kell nekem. Hogy csak úgy maradhat nálam, hogy kikel nyitnia  előttem a kaput. Mert azt nem szeretném. Nekem ő annál sokkal fontosabb.

- Louis...hogyha ott fogok lakni nálad akkor, hogy fogok majd fürdeni?- láttam rajta, hogy eléggé zavarban van.
- Eddig nővér segíttet neked?- kérdeztem mire bólintott.- Akkor majd segítek neked.  Ha nem akarsz meztelen lenni akkor  majd veszel fel fürdőruhát.- mosolyogtam.
- Tommo... nekem nincs...
-  Akkor majd veszek neked- simogattam az arcát.

Nem mondott semmit mert tudta, hogy nem tud lebeszélni róla.  Viszont arca közeledni kezdett az enyém felé.  Már azt hittem megfog csókolni mikor kitapogatta fülemet és szégyenlősen belesúgott valamit. "Nem tudom a méreteimet"

- Vedd le a pólód.- utasítottam mire ő meglepődött.- Vedd le.